Mi történik, ha egy falkányi kortárs művészt ráeresztünk az állatokra?

Ábrándoztál valaha arról, hogy vadkamerával figyeld a kitömött medvét a múzeumban, hogy mit csinál éjszaka? Van, aki szerencsére igen. Remek fotókiállítás tart nyitva még pár napig a Nagymező utcai Capa Központban, ami 2 kurátor és 11 művész egyéves közös munkája, akik együtt gondolkodtak azon, miért és hogyan annyira fontosak az embernek az állatok. A háziak, a hobbik, a társak és a haverok. Ebből lett egy pöpec kiadvány/könyv és egy kiállítás, aminek az utolsó napján – amiről aztán kiderült, hogy nem is az utolsó – én tartottam szubjektív tárlatvezetést.

Ha nem hiszed el, hogy a kortárs művészet milyen szórakoztató tud lenni, tarts velem, mintha ott lettél volna a tárlatvezetésen, 4-5 szőrét lelkesen hullató művészkutya társaságában! Ez hangzott el:

Kedves közönség, kedves emberek és aranyos, bár borzalmas szájszagú állatok!

Jó napot, jó tacskóvakarást! Szily László vagyok, a két jelen lévő tacskó, egy macska, egy szegélyes teknős és 2 millió 360 ezer fáraóhangya gazdája, valamint újságíró meg író. Legutóbb pont azokról írtam könyvet, akikről itt most szó lesz, vagyis a házi- hobbi- meg társállatokból.

Nem véletlenül.

Életem szinte minden pillanatában fontos szerepet játszanak az állatok. Ma is így történt. Egyenesen a Balatonról érkezem, ahol előttem is ismeretlen okokból életemben először megünnepeltük az apák napját, sőt még ajándékokat is kaptam. Többek között egy párnázott biciklis alsónadrágot, mivel nemrég elkezdtem bringával járni a városban. Aki nem ismerné, a bringás alsónadrág olyan, mint egy normális alsónadrág, amibe alul belevarrtak egy vastag pelenkát. A család követelte a divatbemutatót, ezért a friss szajréval beugrottam a nyaraló fürdőszobájába. Letoltam a gatyámat, felhúztam az új szerzeményt, a szemöldököm felugrott a homlokom tetejéig, majd önkénytelenül azt kiáltottam:

„Mintha beszartam volna!”

Ekkor olyan érzésem támadt, mintha nem lennék egyedül, és felnéztem. Egyenesen egy a szomszédos ikertelken álldogáló férfi szemébe, aki csőgörényt tartott a kezében. Az ikertelek tulaja hívta ki, mert eldugult a vécéje.

Szóval az állatok mindig és mindenütt ott vannak az életünkben, ha akarjuk, ha nem. Ez igencsak elgondolkodtató. Annyira az, hogy két kurátor, Miklósvölgyi Zsolt és Mucsi Emese is elgondolkodott ezen, előbb kettesben, majd 11 olyan művésszel együtt, akik egyből ugrottak az „animal studies” hívószóra. Az ő egyéves közös agyfacsarásuk eredménye ez a kiállítás és ez a fanzin a kezemben.

Most pedig meg fogom mutatni a kedvenc munkáimat a kiállításon.

Egészen beleszerettem például Kiss Richárd ötletébe, aki vadkamerákat helyezett el a Mezőgazdasági Múzeum néhány, vadon élő hazai emlősöket bemutató diorámájában.

A dioráma varázsa talán abban rejlik, hogy abszolúte autentikus, természetes elemekből képes mindennél mesterségesebb környezetet létrehozni.

A furcsa élesség, a kizökkent és megfagyott idő, az apró elemek előtérbe ugrása és a teatralitás miatt a diorámák esztétikája meglepően hasonlít a rémálmokéra. Az enyémekre feltétlenül. Kiss Richárd projektje azért lett kapásból a kedvencem, mert az ötlet egyszerű, de pont ezért elementáris humora mellett éppen ezt a rémálom-horror vonalat emeli ki. Hiszen a kortárs horroron belül a Blair Witch Project óta külön alműfajjá vált a vadkamerával felvett kézműves horrorfilm.

Gondolom, mindezek miatt szerettem annyira a diorámákat pont abban az időszakomban, amikor rendszeresen voltak rémálmaim, vagyis 1,5 és 15 éves korom között. A diorámák Szent Péter-bazilikája Budapesten a Mezőgazdasági Múzeum a Vajdahunyadvárban. Szerintem többet jártunk be ide ebben a 13,5 éves időszakban, mint egyes teremőr nénik. 90 százalékban a diorámák, tíz százalékban a haszonállatok élősködőinek óriásira nagyított makettjei miatt. A kedvencem a májmétellyel fertőzött szarvasmarhamáj tyrannosaurusmáj méretű festett gipsz makettje volt.

Méltatlanul kevés szó esik a magyar közbeszédben a májmételyről, ezért megragadnám az alkalmat, hogy figyelmeztessem a művelt közönséget, hogy itt él köztünk egy 3 centis élősködő laposféreg, aki olyan kalandos életet él, hogy túlzás nélkül ő az apró férgek James Bondja. 4 különböző lárvaállapota van, és ezek jobbnál jobbak! A karrierje azzal indul, hogy egy szarvasmarha kikakálja a petét. Ez akkor aktiválódik, ha sikerült bemosódnia valamilyen vízfolyásba, csatornába, tavacskába vagy mocsárba. Ekkor fejlődik ki belőle az egyes számú lárva, akinek az a szuperképessége, hogy palack nélkül tud búvárkodni. Ő addig úszik, míg nem talál egy vízicsigát. Ha megtalálta, belefúrja magát a testébe, és átalakul a kettes számú lárvává, akinek már van szája és bélcsatornája is, nemcsak marha erős lábtempója. Ez nemsokára átalakul a hármas számú lárvává, akinek brutális szájszerve és úszófarka van. Ezek segítségével a megfelelő pillanatban kirágja magát a csigából, elúszik egy partközeli vízinövényig, rátapad, majd átalakul a négyes számú verzióvá, akinek vastag, ellenálló burka van. Nem burkája, burka. Ebben a burokban kuksolva ezután addig vár, míg egy csatangoló tehén vagy vízibivaly le nem legeli a levelet, amire rátapadt, aztán a gazdaállat testében átalakul felnőtt, felelősségteljes málymétellyé, lepetézik, és minden kezdődik elölről.

Mindez csodálatos, de talán megmagyarázza, hogy ezen a kiállításon miért nem választotta senki témának a májmételyt vagy más laposférget.

A szarvasmarhákat viszont igen!

Diósi Máté Posthumus című, számos szarvasmarhafotót tartalmazó projektje a fejtrófeakultuszra reflektál. Vagyis arra, hogy igen sok ember mély, belső lelki szükségleteit elégíti ki, ha egy állat kiszárított fejét akaszthatja a nappalija falára.

Én a horgászok guminadrágot és sokzsebes mellényt viselő perverz szubkultúrájába tartozom, úgyhogy a gyerekkorom nem kis részben saját készítésű szárított halfejekről szóló álmodozással telt. A gyakorlatban hála istennek csak odáig jutottam, hogy egy rakás kisebb domolykó- és csukafejet sikerült megrohasztanom, annak ellenére, hogy hetekig áztattam őket 100 százalékos sóoldatban.

Később már apa voltam, amikor egy barcelonai családi túra közben lomtalanításba botlottunk a gótikus negyedben, ahol találtunk egy kábé méter hosszú, csavart szarvat. Mármint egy darabot, amihez koponya sem járt. Egyből valami nagyobb afrikai antilopfélére gyanakodtam. A gyerekek annyira rákattantak a szarvra – vagyis elragadta őket az atavisztikus trófeakultusz –, hogy könyörögni kezdtek, hogy vigyük haza a szarvat. Mi meg persze egyből belementünk a hülyeségbe: egy kínai boltban megvettük a legnagyobb, legolcsóbb, legkamubb Adidas sporttáskát, amibe pont belefért a szarv. Mármint úgy fért bele hosszában, hogy igazából vagy tíz centivel hosszabb volt a táskánál, aminek a végén ennek megfelelően egy tízcentis, fenyegető külsejű dudor keletkezett, miután behúztuk a cipzárt. „Haha, tuti letartóztatnak a reptéren, hogy valami veszélyeztetett állat trófeáját csempésszük” – mondtam vidáman a többieknek, de fura módon nem történt semmi ilyesmi. Hazaérve azonnal rákerestem. Olyan ritka faj szarvának bizonyult, hogy a nemzetközi híradókban mutatták volna, ahogy bilincsben vezetik el az elvetemült állatcsempész családot.

Diósi Máté azt a jelenséget járta körbe, hogy a szárítottfej-imádók tipikusan csak a vadászat során elejtett állatok testrészeit tekintik dísztárgy funkciójú trófeának, a megölt háziállatokét nem. Diósi ezzel a projektjével mintegy igazságot szolgáltat a milliószámra lemészárolt, de trófeának nem tekintett szarvasmarháknak. Mármint a magyar marháknak, hiszen amerikai kollégáik ilyen szempontból rég áttörték az üvegplafont, és a koponyájuk a Trump-szavazók gépjárműveinek motorháztetődíszévé vált.

Amikor először láttam Diósi munkáját, hosszan elábrándoztam azon, hogy milyen lenne, ha a falusi nagymamák ovális fa korongokra rögzítve trófeaként a falra akasztanák a leölt csirkéik fejét.

Ezzel máris megérkeztünk Gajewszky Anna engem személyesen is mélyen megérintő projektjéhez, a Mi vasárnap vágunk tyúkothoz, ami a háziállataikat saját kezűleg felnevelő, majd levágó és elfogyasztó, velük közben mégis tagadhatatlan érzelmi viszont kialakító emberekről szól. Annak, aki személyesen nem élte át, ez a kettősség szinte felfoghatatlan.

Az Idegtartás című könyvemben ezt írtam a témáról:

„Egyik húsvétra kaptunk a húgommal két szürke nyulat. Egyszerűen nem fért a fejünkbe, hogy mi lelte a szüleinket, de persze veszettül örültünk. Egy hétig. Ennyi idő alatt kiderült, hogy a nyúl a legundokabb állat. Ha játszani akartunk velük, vagy elbújtak, vagy haraptak, vagy rúgtak, a köztes időben meg folyamatosan szartak, nyúlbogyókkal árasztva el a lakás minden szegletét, illetve megrágták a szüleink méregdrága akvarellpapírjait. Igaz, ez nem az ő hibájuk volt, a félszabad tartás a mi ötletünk volt, a szüleink meg – utólag fúr a gyanú, hogy svábságból, nem pedig elvszerű hippiségből – belementek abba, hogy ne legyen ketrecük, csak karton alvódobozuk.

A helyzet odáig fokozódott, hogy a két nyulat pár hét múlva levittük a nagyszüleinkhez, Tolnára. A nagyszüleim kutya-macska vonalon mozogtak, egyáltalán nem rajongtak a haszonállattartásért, ezért válogathattunk az évtizedek óta üresen álló ólak között. Aztán amikor a tavaszi szünetben újra lementünk Tolnára, üres volt a nyulak ólja.

»Hol vannak?« – kérdeztem gyanakodva.

»A Füles elutazott Olaszországba« – közölte a nagypapám. Ez elképesztően menőnek hangzott. Olaszországról ködös elképzeléseim voltak ugyan, de az világos volt, hogy irtózatosan menő hely lehet, mert az unokatesóm nénikéjének olasz pasija volt, aki olyan király csokikat meg bonbonokat hozott, hogy még az is elkápráztatott, ami néha lapettanóban eljutott hozzám a szajréból.

»A Szundi is vele ment?« – kérdeztem.

»Ő nem, őt most pucolja a Nagymama a kertben.«

Már ott se voltam, úgy szaladtam köszönni a Nagymamának, és megnézni a nyúlfürdetést.

Ha nem képzőművészcsaládból származom, és kétévesen nem az újszülött gyermekét elevenen felfaló Szaturnuszt nézegetem Rumcájsz és a Kisvakond mellett, talán jobban meglepődöm. Na jó, így is úgy emlékszem az egészre, mintha IMAX-vászonra vetítenék.

Már messzebbről láttam, hogy a Nagymama az egyik öreg tiszafa mellett ügyködik. Arra számítottam, hogy Szundit a kiskádnak is használt vájdlingban fogja fürdetni. Kell a nyúlnak habfürdő?, találgattam éppen magamban, amikor megláttam Szundit. Nem a vájdlingban ült, sőt egyáltalán nem is ült, hanem lógott. Fejjel lefelé, a hátsó lábainál a fatörzshöz szögezve, mint Szent Péter a Képes Bibliában. Mire odaértem, Nagymama már körbevágta a bőrét a feneke táján, majd megcsippentette egy harapófogóval, és huss, pár pillanat alatt lehúzta róla a szép szürke bundáját, hogy megdöbbentő dolgot leplezzen le.

»A nyulak nem is nyulak!« – hebegtem a nyilvánvaló láttán, amit azonban képtelen voltam kapásból elfogadni. A bunda alatt ugyanis egy sovány, szőrtelen, kismalacrózsaszín macska rejtőzött!

Azt már hallottam az oviban, hogy az olaszok macskát esznek, így azonnal összeállt a kép: Füles azért ment el vakációzni, hogy megegyék. De Szundi miért nem ment vele?

»Mi lesz Szundival?« – kérdeztem Nagymamát, aki a kérdésemet kissé félrehallva, de annál lelkesebben válaszolta:

»Pörkölt!«

Talán ez volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy ha jól akarok szórakozni, minél több emberrel és állattal kell együtt élnem.”

A tudomány és a művészet házasságáról sokat szoktak beszélni, de lagziba igazából kevésszer hívják meg az embert. Éppen ezért lelkesített fel annyira az egyszerre művész és állatorvos Holló Zsuzsa projektje, aminek a címe Tapetum lucidum. Ez nem egy állat, hanem egy állatalkatrész latin neve. Ez az a sok állatfaj szemében megtalálható színes, fényvisszaverő hártya, aminek az a funkciója, hogy a beeső fényt visszaverve növelje a retinára eső fény mennyiségét. Ettől van horrorszeme a kutyádnak, ha rávilágítasz a sötétben. A vallásos műértők nyugodtan kérdezzék fel Istent, hogy az embernek pont miért nem alkotott ilyen pöpec halálszemet.

Holló, mint említettem, végzett állatorvos és toxikológus is a fotózás mellett, úgyhogy ebben a projektben ő a birkák Csehovja. Bizonyos értelemben az összes közül az ő projektje a legkomplettebb. Mikrofotó szinten mutatja be a Tapetum lucidum biológiai hátterét, rendes fotókon azt, hogy élőben milyen vicces, de ezenkívül bemutat az irizáló hártya által inspirált virtigli műalkotásokat is, mint ezek a színes fóliák és fényérzékeny felület segítségével létrehozott munkák:

Vagy ezek a pszichedelikus művek itt:

Spanyár Judit projektje, a Durrell-katalógus könnyednek és vidámnak hat – sőt valójában tényleg az – mégis kőkemény kérdést boncolgat: egyesek miért veszik körül magukat rengeteg hobbiállattal? Különös tekintettel arra, hogy a dolog rengeteg pöcsöléssel jár.

Spanyár a lehető legjobb módon közelíti meg a témát: nem elvontan, hanem a saját, még nálam is állatbolondabb apukáján keresztül.

A művész, ha jól értem, nagyjából olyasmire jut, hogy a kisállatok az ember lelke miatt fontosak, hogy átélhessük a törődés és az empátia élményét. Vannak, akik erre egyből közbeszúrnák, hogy miért nem emberekkel élik át inkább ugyanezt, de próbáld bekényszeríteni bármelyik rokonodat a hátfalas terráriumodba, és rögtön rájössz, hogy maga a kérdésfeltevés rossz. Spanyár projektje, ahogy van, úgy tökéletes és ráadásul vicces is, én maximum annak a finom jelzését hiányoltam belőle, hogy minden boldog unokára és nagypapára 18 kínhalált halt aranyhörcsög, 1,4 döglött kaméleon és 43 halálra gyömöszölt kiskacsa jut. Félre ne értsetek, nem moralizálásra vágyom, szerintem például így is bőven megéri, szegény áldozatok meg írjanak panaszos levelet Charles Darwinnak.

A snecis kép különösen megfogott, mert kiskoromban egy ideig én is tartottam snecit, pedig ez aránytalanul bonyolult feladat a hal hiperérzékenysége miatt. Csak úgy heccből meg sem próbálkoztam volna a dologgal: csakis azért csináltam, hogy mindig legyen kéznél snecim, ha meglátogatom a nagyszüleinél Olivért, az unokatesómat, akinek volt egy levesestányér méretű gigantikus ékszerteknőse, aki a konyhában lakott az olajkályha alatt, de a kiskádban, vízben kellett etetni. Ideális esetben élő snecikkel, akiket őrült profin vadászott le: Előbb kitömött teknősnek álcázta magát, majd hirtelen lecsapott, mint valami szárny nélküli, vastag páncélt és négy lábat növesztett karvaly.

Mint fotók, talán Simon Iringó kutyarészletei taglóztak le a legjobban. A művész az állattartás leghúsbavágóbb kérdését, szőrős-büdös barátaink halálát, pontosabban annak feldolgozását vizsgálta ezzel a lenyűgöző fotósorozattal.

Simon a kutyája elaltatása után nem szerzett be új kutyahavert, hanem kutyaszitterként és kutyanapközis tanárnőként kezdett dolgozni, a falon az ügyfeleinek megindító részletei láthatók. A kedvenc szóló képem a kiállításról ez a loncsoskutya-csülök itt.

A gyász Bezselics-Békési Ildikó és Szalay Krisztina projektjében is előkerül. Ők a lóterápia vizsgálatán át közelítették meg a mindkét félnek élvezetes állat-ember viszonyokat, Bezselics-Békési pedig irodalmi eszközökkel ment neki annak, hogy feldolgozza a macskája elvesztését.

Azt, hogy az állatfotózás mennyire átvette az uralmat fölöttünk, pár hete tapasztaltam meg élesben, amikor innen úgy 4-5 kilométerre kifogtam a Dunából életem legnagyobb süllőjét. Őrült izgalmas fárasztás volt, mély, vadul áramló vízben, miközben egy ideges hód úszkált körülöttünk, és néha akkorát csapott a vízre a lapos bőrfarkával, hogy ijedtemben tuti beugrottam volna a vízbe, ha a lábaim nem citeráznak olyan tempóban, mint a Száztagú Cigányzenekar, amikor a prímás tejpor helyett speedet tett a kávéba. A halat mindennek ellenére sikerült kipiszkálnunk a folyóból. Ezüstszínű, ufószerű, gyönyörű lény volt, már amennyiben az ember bukik a gülüszeműekre, de én többszörös tacskótulajdonos vagyok. Kükü barátommal egy-két percünk volt arra, hogy megbámuljuk ezt a ritka csodalényt, mielőtt visszaengedjük a Dunába.

De mi automatikusan fotózni kezdtük a halat, így sikerült egy olyan felejthetetlen élményt rögzítenünk, amit igazából nem is éltünk át.

Így szegény süllő olyan sorba került, mint egy Instagramra kiposztolt ebéd abból az ősi korból, amikor az emberek még kiposztolták az ebédmenüjüket. Tóth Richárd ennek az univerzumnak a talán legviccesebb-legbizarrabb szeletén, a hatásos állatfotók és -videók elkészítésének trükkjein álmélkodik ebben a pompás multimédiás munkában. Az különösen jó, hogy a projekt arca pont egy mopsz, hiszen a mopsz a cukiságkultúra félelmetes zsákutcája: az ember annyira Insta-baráttá faragta át a kinézetét, hogy orvosi segítség nélkül már meg sem tud születni.

Szász Lilla projektjének kiindulópontja egy annyira klassz családi sztori, hogy ezután a kiállítás után következő lépésben ebből lehetne megcsinálni az eddigi legjobb rendszerváltásfilmet vagy sorozatot. Szásznak az egyik kiállításmegnyitóján egy távoli családi ismerős áradott egy pendrive-ot, rajta két filmmel az akkoriban Tanzániában élő Szász család két 88/89-es afrikai szafaritúrájáról. A Kádár-kori elit vadászatfixációját vizsgáló munka emblematikus része ez a Kádár által személyesen elejtett jávorszarvasfej. Mármint sajnos nem a fejet lőtte le, hanem az egész szarvast, akiről később vágták le a fejét.

Kádár Jánossal mindig élvezetes testi kapcsolatba kerülni. Nekem úgy 15 évvel ezelőtt sikerült ez, amikor az apukám, aki festőművész, éppen a Tamási melletti dalmandi vadaskertben volt művésztelepen, és meglátogattuk. Itt nemcsak egy albínó dámvadat tekinthettem meg, hanem a központi vadászházban Kádár egykori szobáját is. Amikor rákérdeztem a gájdunknál, hogy tényleg autentikus-e a szoba, egyből bevallotta, hogy a berendezést valójában már teljesen lecserélték, egyedül az ágy eredeti. Még ki sem mondta, hogy -deti, én már a levegőben úsztam, úgy vetődtem bele az ágyba. „Egy ágyban Kádárral!” – gondoltam boldogan, miközben egy dámszarvas üvegszeme rosszallóan figyelte a hancúrozást.

Pócsik Andrea munkája is kiváló filmalapanyag lenne. Ő egy talált lakás és egy talált név alapján írt regénytervet a nagymamája elképzelt életéről, amiben a hajdúszoboszlói parasztház és a budapesti zsidó családoknál cselédkedés mellett a kutyák játsszák a főszerepet.

Ezzel a végére is értünk, mint egyszeri tacskó az érett haldögnek. Rég láttam ennyire rokonszenves és engem személyesen begerjesztő kiállítást. Egy csomó ideje gondolkodom azon, hogy miért vonzódom ennyire a szőrös állatokhoz. Ez a kiállítás ráébresztett arra, hogy még éveket gondolkodhatok rajta. Köszönöm a figyelmet, jó elmélyedést a részletekben!